Kis falvakból vándoroltak be a szüleim a városba, miközben a migránsok jellemző sorsát követve teljesen új nyelvet, kulturális szokásokat kellett megtanulniuk, más életmódot kezdtek élni. Más rokonaim Budapest közelébe költöztek, mert a fővárosban voltak munkalehetőségek, ezek teljesen hétköznapi történetek a múlt századból.

Az iparban és a szolgáltatásokban volt nagy szükség munkaerőre, a mezőgazdaságban kevésbé, épp amiatt, mert a mezőgazdaság is iparszerűvé vált, egyre kevesebb emberre volt szükség az élelmiszer termelésben. Az emberek mindig oda mennek, ahol a munkájukra a legnagyobb szükség van, sőt az anyagi előrelépés érdekében nagyon is motiváltan, rengeteget dolgoznak. A helyben maradt, tehetséges mezőgazdasági vállalkozók viszont szenvedtek, egyszerűen azért, mert az évtizedek tendenciájában egyre olcsóbbá vált az élelmiszer a fizetésünkhöz képest. Lakóhelytől függetlenül sem gazdagodott meg senki a rokonságból, az ismerőseim közül is leginkább csak azok, ahol volt a pénz kezelésének valamilyen kultúrája, amit ma pénzügyi tudatosságnak is neveznek.

A szüleim és a rokonságom őrizte a gyökereit, sőt nem ritka jelenség, aki idős korára kettős identitással rendelkezik, nagyvárosban él, és élvezi a kulturális előnyeit, miközben néha falusiként gondol magára. Nekünk kevesebbet jelent, a utódainknak pedig semmit sem fog már az a falusi vagy tanyasi közeg, ahol őseink laktak.

Szerencsére az alföldi falu mind bevándorlókból állt, modern településszerkezettel, nem volt jellemző az olyan „gyüttmentezés”,mint ami egyes dunántúli községekben még manapság is előfordul. (Bár volt olyan eset is a faluban, hogy a fővárosból faluba települőt a helyiek megverték a kocsmában.) Édesanyám kiderítette, hogy a betelepülők évszázadokkal ezelőtt Erdélyből érkezett Dósák voltak. A párom egyik ági szülei nagyszülei szintén Erdélyből jöttek, bár ők már Trianon után, és szerb nevük volt. A másik ág teljesen homályos nála és nálam is, manapság inkább az a jellemző, hogy az emberek nem ismerik a származásukat. Néhány sokgenerációs értelmiségi családot kivéve, akik még ezt számon tartják, a legtöbb ember származása ismeretlen, elvileg ugyan visszakövethető, de ez nyilvánvalóan személyiségi jogokat sért. Másrészt értelmetlen, hiszen teljesen asszimilálódtak már az új közeghez és annak a normáihoz, a származás pár generáción belül elvesztette a jelentőségét éppúgy mint az, hogy a kis alföldi faluba valaha erdélyi betelepülők érkeztek.

Az előző generációval ellentétben, amikor rengeteg gyerek született, a rokonságunk reprodukciós rátája közelebb volt az 1-hez mint a 2-höz, és ennek senki sem tudja megmondani a pontos okait, mindenesetre ezt is az urbanizáció egyik kísérőjelenségének tartják. (Itt semmiféle speciális magyar jelenségről nincs szó, sőt még kommunista rendszerről sem, ugyanígy zajlott és zajlik mindez a világ már részein.)

A kulturális hagyományok éppúgy halványodnak a generációk során mint régen (például húsvét, lakodalom, karácsony szokásai.) Mért lenne rosszabb az élet városban mint faluban? Aki jelenleg falusi közegben lakik, az is inkább kényszerből teszi ezt, mert nem volt elérhető telek a nagyvárosban. Az a tapasztalatom, hogy még az a kisváros is, ahol élek, számos tehetséges ember számára túl szűknek bizonyult, a legjobbak és legdinamikusabbak még fiatalon elköltöztek innen oda, ahol sokkal pezsgőbb élet volt, egy szellemi impulzusokban jóval gazdagabb környezetbe, a koncentráció globális jelenség. Az értékteremtés mindig csapatjáték, nem véletlen, hogy a magasabb minőségi szinteket hozó, jelentős értéktermelő központok a nagyvárosokban koncentrálódnak. A falusi közeg sokak számára kisszerű, unalmas.

Nyilvánvaló, hogy fiatal korban az ember mobilisabb, amit az is mutat, hogy vonzóbbak számára a távolabbi turisztikai célpontok, idősebb korában már beéri a Balatonnal vagy a magyar hegyek apróbb látnivalóival. A társadalom elöregedésével csökken a mobilitás, az emberek begyepesedetté válnak, a kis pozícióikat féltékenyen védik azoktól, akik tehetségesek, szorgalmasak és nagy munkabírásúak.

Vallásilag sosem volt megosztottság a családunkban, bár mostanában a politikai mellett itt-ott már feltűnni látszik némi vallásos fanatizmus is, az általam emlegetett keresztény fundamentalizmusról van itt szó, ami méregként beszivárog az emberek magánéletébe, minden másfajta kultúrát kiirtva maga körül.

A migránsok számára elengedhetetlen a nyitott gondolkodás, mert azzal a céllal érkeznek valahova, hogy beilleszkedjenek. A migráció teljesen természetes folyamat, vannak persze időnként nagyobb hullámai, máskor lelassul. A „tősgyökeres” szónak például lehet időnként nem túl pozitív minősítő jellege is azt sugallva, mintha az illetőnek nem lennének sem ötletei sem elképzelései, csak tespedne a saját, nem túl jelentős kis lakóhelyén. A kisebb falvakban még inkább jellemző, hogy az ott élők nem ismerik Magyarország nagyobb városait sem, ha nem vitték el őket a középiskolai osztálykiránduláson olyan helyekre mint Szeged, Győr, Pécs vagy Debrecen, akkor eszükbe sem fog jutni maguktól, legfeljebb Pestre mennek plázázni vagy persze a Balatonra a családdal. A környező hegyekbe sem ők fognak felmenni, a turisztika nem az ő műfajuk, mert túl erősen hatnak rájuk a helyi közeg szocializációs normái, ahol nincs megfelelő szintű nyitottság, vevőképesség ilyesmire. Kis zsákfalvakban még sokkal rosszabb a helyzet, az ország távoli pontjain, ott sokan vannak olyanok, akik még Budapestet sem látták. (Az is szerepet játszat, persze, hogy sokak számára  idegenül hathat a nagyváros közege, az emberek sokfélék.)

A tendencia afelé mutat, hogy a feudalista rendszernek megfelelően mindenkit próbálnak majd röghöz kötni, akár oda is eljuthatunk mint a régi Szovjetunióban, hogy a települések közötti költözködést a hatóságoknak kell engedélyezni. Nem véletlen most sem, hogy sok fiatal kivándorol, nem csak a pénz miatt, hanem azért is, mert annyira nyomasztóak számukra ennek az országnak a belterjes közegei.

Ebbe az országba majdnem minden külföldről érkezik, gyakorlatilag mindent külföldről kapunk, a vizeinket például, hiszen a környező hegyekben sokkal több csapadék hullik mint nálunk. A szaharai vörös por, amit szoktunk szidni, hogy időnként elborítja a kocsik szélvédőjét, az Amazonasz medencéje felé is száll, és ha ott gazdagítja foszforral a talajt, akkor nálunk is, a hegyek felől érkező porral együtt. Érdekes jelenség volt, amikor a szocialista nagyüzemi mezőgazdaság csődbe ment, és hirtelen lecsökkentek a műtrágyaadagok, a termésátlagok mégsem estek annyira vissza. A nitrogén az egyedüli, ami gyorsan forog és semmiképp nem spórolható meg egyetlen évben sem, az összes többi ásványi anyag nagy része az altalajban, a levegőből lecsapódó porban és vizekben is elég nagy mennyiségben rendelkezésre áll, és folyamatosan felvehető a növények számára.

A talajpusztulás tehát nem létező veszély olyan értelemben, hogy úgyis a medencében ülepszik le nálunk minden, a talajréteg vastagsága nem csökken, kivéve persze olyankor, ha a nem megfelelő művelés miatt az erózió leviszi a dombról a völgybe, vagy elfújja a szél a mezőgazdaságilag művelés alatt nem álló területre. A talajaink már rég lepusztultak olyan értelemben, hogy a nagyüzemi művelés utáni egy-két évtizedben (tehát vagy negyven éve már) lecsökkent a humusztartalmuk, ha valaki megnéz egy szántóföldet, talajélet alig van benne, a visszakerülő növényi maradványok plusz a műtrágya segít csak abban, hogy mikrobiális szinten mégis legyen valami, és legyenek mégis elég jó szintű termésátlagok. (Amúgy ökológiai sivatagok.) Nyilván ha nem gyötörjük agyon a földeket és van bennük talajélet és több a humusz, a termésbiztonság is nagyobb lesz, viszont a meghatározó tényező jelenleg nem ez, hanem a megfelelő időben a növények számára rendelkezésre álló víz mennyisége.

Visszatérve a bevándorlás kérdésére, én javasolnám, hogy legyen nálunk az év bizonyos napján bevándorlók napja, a szó átfogó értelmében véve, azoknak a dinamikus, nyitott gondolkodású embereknek a tiszteletére, akik munkájukkal gazdagították a helyi közösségeket, és kivételes alkalmazkodóképességről tettek tanúbizonyságot. A nemzet szintje csupán egy önkényes választás, ennél nagyobb és kisebb közösségekben egyaránt gondolkodunk, politikai demagógia csupán, jól meghatározott, de titkos titkos célokkal a nemzet fogalmának abszolutizálása. Ettől eltekintve főként az erdélyi bevándorlók ellensúlyozták nálunk évtizedeken keresztül azt a népességfogyást, ami már régóta évenként egy kisváros lakosságával ér fel.

Sajnos ez a fajta tartalék elfogyott, nem magyar anyanyelvű bevándorlókra is szükségünk van, ott a fordítógép, ott van az angol nyelv és ott a tolmács a problémák megoldására, jól szabályozott bevándorlás esetében a kulturális közeg asszimilációs képessége működőképes. Nem démonizálni kell tehát a bevándorlókat, hanem köszönetet mondani nekik, hogy munkájukkal és gondolataikkal gazdagították a közösségünket.

A nyugalom lehet sokféle: az apátia, beletörődés nyugalma, a teljes passzivitásé, de lehet a megfigyelőé is, a fölösleges pánikot elkerülőé és a józan gondolkodásé.

Az is fontos viszont, hogy a radikális jobboldal véleményvezéreinek indulatossága csupán színház, belelovalják magukat a szerepükbe, a verbális agresszió császárainak érzik magukat és versenyeznek, hogy ki tud keményebbet mondani, de mindez csak szerepjáték. Sajnos néhány követőjük viszont túlságosan is komolyan veszi ezt és zsigeri dühvel reagál, az indulatok tombolása verbálisan is félelmet kelthet, de mint most láthattuk, teljesen értelmetlen és érthetetlen fizikai támadásként is kitörhet.

A valóságot nem kell túldramatizálni, hiszen elég drámai, de szembe kell nézni azzal, hogy teljesen felborult a pálya, két egyenrangú politikai oldal, hasonló lehetőségekkel, ilyesmi már egyáltalán nem létezik. Akik arról beszélnek, hogy milyen szép lenne két oldal között a párbeszéd, azok vagy naiv emberek vagy pedig manipulatív célzattal teszik ezt, hogy valami mást eladjanak közben, hiszen a párbeszéd akkor lehetséges csupán, ha létezik az egyenrangúság. (Sőt, akik szóban a párbeszéd hívei, láthatóan mellébeszélnek, némi kis reklámot csinálva maguknak, miközben arra spekulálnak, hogy amit egyes történészek már felvetettek, hogy Kelet-Európa országaiba lassanként visszatér a fasizmus, ami megszünteti majd a szólásszabadságból fakadó problémákat.)

Amúgy meg rettentő logikus és előre kiszámítható, ami történik, a hatalom centralizálásának ha nincsenek fékjei vagy csak gyengék, akkor a folyamat megy a maga útján, a negyedik kétharmad, amit ráadásul egyetlen politikus kampánya hozott el, ezt a mindent teljesen központosító végkimenetet hozta. Az egyetlen gyenge fék jelenleg az EU szervezete, nélkülük már Azerbajdzsán lennék és az Eurázsiai Unió része, így a folyamat kicsivel tovább tart majd.

A rendszerváltáskor becsalogatott külföldi tőke erős gazdasági kapcsolatokat hozott létre, ez pedig egy erős ütőkártya a kormányunk kezében. (Igaz, hogy a nyugatiak ténylegesen többet nyernek mint a keleti országok a munkamegosztás jellegéből fakadóan, és az adózás rendszere miatt is, részben ennek az asszimmetriának a kiegyenlítése miatt is létezik az EU támogatási rendszere, sőt még a különadók sem feltétlenül ördögtől valók, egy észszerű határig.)

Turizmusra hosszabb távon nem lehet gazdaságot építeni, csak kiegészítő szerepet tölt be, viszont a gazdasági növekedés mégiscsak beindul, a hét szűk esztendő már a végéhez közeledik. (Jó és rossz évek ciklusai, pártoktól függetlenül: 2006-2012, 2013-2019, 2020-2026.)

A szélsőjobb irányába sodródott közfelfogás a hagyományos gazdasági ágakat pártolja (például gépgyártás, energetika, közlekedés, hadiipar), de nem kedvez a modern ágazatok fejlődésének (gyógyszeripar, kereskedelem, modern mezőgazdaság, élelmiszeripar, pénzügyek, egészségügy, oktatás, kutatás-fejlesztés). Viszont a gazdaság ciklusai a legtöbb országban olyanok, hogy egy idő után beindulnak és önerősítő körök jönnek létre, lesznek mindig újabb húzóágazatok, amik pörgetik a többit is.

Az állami kiadások problémáját valószínűleg újfent a felpörgő infláció oldhatja majd meg, az adósságot is elinflálja. Ez a török módszer, a török gazdasági fejlődés, ahol az árat azok fizetik meg, akik pénzügyileg kevésbé tudatosak és készpénzben vagy bankszámlán tartják a megtakarításaikat,- a lakosság többségéről van szó. (Ezért is nagyon jó az állam szempontjából, ha a készpénztartást preferálja.)

Amit a középosztálynak tud ajánlani ez a rendszer a szinten maradás, az igazi nagy harcokban ők nem is vesznek részt, hanem mint a történelemben oly sokszor, a főnemesség bizonyos csoportjai küzdenek a színfalak mögött és időnként a köznemesség (a NER hálózat részeként működő tulajdonosok) szintén hallatja a hangját és többet követel. Egyébként pedig nyugalommal konstatálhatjuk, hogy valóban egy látszatdemokráciában élünk, ahol a folytonos propaganda, más néven agymosás biztosítja az elit hatalmát.

Gyakori eset, hogy amiért vádolnak másokat egyes csoportok, azt ők szeretnék megvalósítani, az összeesküvés elméletek is ilyenek. Világméretekben ezek kevéssé valószínűek, viszont egy csoport egy kisebb országon belül könnyebben képes egy összeesküvést megvalósítani, hogy milyen az igazi „mély állam”, ami mindenhová elér, azt ők mutatják most meg.

A harcias retorika háborús mentalitást erősít, és mindig lehet arra hivatkozni, hogy a haza veszélyben van, holott józan ésszel nézve senki nem akar minket megtámadni, nagyon sok erőlködés szükséges a NER propaganda gépezetétől, hogy ezt legyen képes sugallni. A katonás viszonylatok között azonban a parancsuralom lép érvénybe, ezért rezervátum, karantén és gettó, ezek az alternatívák vannak arra hosszabb távra nézve, ami a keményen katonáshoz képest liberálisabb személetű (gyakorlatilag összes politikai felfogás) helyét kijelöli ebben a rendszerben.

A rendszer logikájából fakadóan, ha így mennek tovább a dolgok akkor a nagyvárosok egyre inkább lepusztulnak, épületeik egyre régebbiek és romosabbak, a közlekedés és egyéb szolgáltatások színvonala visszaesik, miközben egyes kis vidéki településeken luxus körülmények alakultak ki, látványos szimbolikájú, de kihasználatlan épületekkel és jó minőségű utakkal, ahol alig jár valaki.

Nem látható a vége, hogy mikor fog kipukkadni, Kárpátalja emlegetése például kimondottan erősíti az irracionális szemléletet, még egy esetleges Tisza győzelem sem biztos, hogy elengedő lenne az irányváltáshoz. Dermesztő rendszer, én is már emlegettem többször a vallási fundamentalizmust, amihez lassan közeledik.

Viszont ne felejtsük el, hogy a nyugodt ember jobban meglátja az összefüggéseket és jobban megragadja a kisebb lehetőségeket is, az indulatos viszont folyton öngólt lő.

A különféle rendszerek mostanában divergálnak, az őket támogatók felfogása is teljesen más, ezért nem látni jelenleg semmiféle középutat. Ha egyforma rossznak tüntetünk fel két rendszert, azzal azt sugalljuk, hogy van valamiféle harmadik lehetőség. Mindenki úgy szeretné magát beállítani, hogy azt sugallja, ő van középen, ő képes igazságot szolgáltatni, holott messziről látszik, hogy aki ilyennel próbálkozik, mennyire fals, amit leír. (Vagy egy naiv hit abban, hogy egyáltalán számít még mit mond, vagy csupán számításból teszi, hogy ki tudja valahogy magyarázni a radikalizmus otrombaságait.)

Alapvetően a teljesen különféle felfogások és életmódok is nagyon jól tudnak egymás mellett élni, a társadalom mindenhol sokszínű, a bajok csak akkor kezdődnek, amikor hatalmi szempontok jönnek a képbe.

Egy újfajta elit jelentkezett, ami egy új társadalmi szerződést ajánlott fel azoknak, akik nagyon nem elégedettek a jelenlegi rendszerrel, akik a folyamatok perifériáján érzik magukat (elsősorban jövedelmi, de nem csak jövedelmi értelemben, inkább lehetőségeiket tekintve). Az alkuban olyasmit ígér, hogy megvédi ezeket a rétegeket az abszolút és relatív lecsúszástól, juttatásokat, olcsó élelmiszert, munkát is biztosít számukra, ha cserébe ők gyakorlatilag mindenben szabad kezet kapnak. Klasszikus feudális viszonyokról van szó tehát, ahol létezik a törvények felett álló arisztokrácia, és létezik az alattvaló, aki az elit gyámkodásában és igazságosságában bízhat.

A középkori társadalmakhoz hasonló módon szigorú hierarchiákra épülő katonás rendszerről van szó, ami nem ismeri az autonómiát: lépésről lépésre megszünteti az oktatás, a tudomány, a települési önkormányzatok, a művészet, a médiumok és a civil szervezetek autonómiáját. Ahogy a kapitalista rendszereknek is van egyféle logikája, éppúgy ezek a rendszerek is egy kaptafára épülnek, és minél harciasabb pozíciót foglal el az új elit, annál nagyobb szükségét érzi arra, hogy mások autonómiaigényét minél gyorsabban leépítse. Az összes többi hivatkozás az „önvédelemre”, „szuverenitásra”, „hagyományaink védelmére” csupán porhintés, mert egyetlen egy konkrét esetet sem tudnak ezek a rendszerek felsorolni, amikor ezek az értékek veszélybe kerültek volna. Ami veszélybe került, az nem az ország szuverenitása, hanem az elité, nem az ország önállósága, hanem az elit mozgástere. (Azért nem nevezem nemzeti elitnek, mert egy szűk csoport alkotja, rokoni és haveri kapcsolatokra épül, másrészt internacionalista módon összefonódik más, hasonló logikával működő rendszerek vezetőivel.)

Királyok számára ilyen mozgástér sosem volt adott, bár ott is a vérségi kapcsolatok jelentettek előnyt és ott is csak a szűk elit magántulajdona volt biztosított, az alattvalóké már nem. Diktatúrákra jellemző az a fajta korlátlan mozgástér, amit egy emblematikus vezető és az őket támogató csoport együttesen alakít ki, amire jellemző, hogy olyan adókat vet ki, amilyet akar és olyan intézkedéseket hoz, amilyet akar – mindezt a demokratikus látszatok megőrzése mellett, hiszen ha nekünk kedvező módon lejt a pálya és az ellenfeleket megfélemlítik, akkor nem lesz kérdéses a mérkőzés eredménye.

Nálunk már emiatt sincs értelme középutat keresni, vagy egyáltalán beszélni is ilyesmiről, hiszen nem egyenlőek az erőviszonyok, a rendszer nálunk egyre inkább totalitárius színezetet ölt (az élet minden területét szabályozni akarja egy ideológia mentén,) de máshol sem tudnak koalíciót kötni a rendszertagadók és a rendszert támogatók.

Az egyetlen ellensúlyt a rendszerekben a bíróságok jelentik, mert a bírók egy része még megőrizte a függetlenségét.
Nagyon sok állampolgár van azonban nálunk is, a törököknél vagy az oroszoknál szintúgy, aki nem igényli ezt a fajta állami gyámkodást, sőt zavarja a rendszer kontraproduktivitása, ha nem a teljesítmény, hanem az összeköttetések számítanak, és hogy mennyi pénzt költ el az állam az új elit és hűbéreseinek támogatására, amit valakitől be kell szedni és kitől mástól mint azoktól, akinél több jövedelem képződik. A másik, hogy az állam keveset költ, ami a szolgáltatások színvonalán fog megérződni.

Az állampolgárok jó része konzervatív felfogású, emiatt jobban tart a baloldali, progresszív felfogás térhódításától és nem tartja gondnak egy bizonyos szintig, a feudális uralmi formák restaurációját, mert még mindig abban az illúziókban élnek, hogy létezik számukra mérsékelt, kicsit diktatórikus rezsim, ami nem tesz mást mint levágja a kapitalista rendszerek túlzásait. (Bankadót szed, jobban fellép a kábítószerezés ellen, védi a hazai tulajdonú cégek érdekeit,- ami valóban pozitívum.) Sajnos ezek a rendszerek nem állnak meg itt, mert a logika már nem ez, hanem a teljes kontroll, a hatalom mindenek előtt, és minél korruptabbak, annál jobban félnek a számonkéréstől, annál jobban akarni fogják a hatalmat. A konzervatív középosztálybeli nehezen jut el arra a pontra, amikor meglátja, hogy a kormányzat túl magas ára szab azért, ami egyáltalán a saját munkaköri leírásában is benne van.

Igaz viszont, hogy van egy olyan oka is, hogy ezek a rendszerek a gazdaság bizonyos szféráit nem bolygatják (például egyes multinacionális cégek kezében levő húzóágazatokat, amiket az oligarchák nem tudnának átvenni), ily módon akik versenyszférában dolgoznak, őket kisebb mértékben érintik a kormány intézkedései, ők nehezebben fognak felébredni, és akkor már nem tudnak majd tenni semmit. Az ember érzelmi alapon ítél meg dolgokat és nem annyira racionálisan, hacsak az immunrendszere nem kapott megfelelő tréninget, hogy riadóztassa a mások számára ismeretlen veszélyre.

A radikalizmus katonás mentalitást eredményez, az összes katonaállam kulturálisan egy primitív szintet képviselt, a kifinomultság a harc közben mindenképpen zavaró tényező. Az se jó, ha értelmiségiek okoskodnak, mert elbizonytalaníthatják a harcra készeket, ezért őket háttérbe kell szorítani és ellehetetleníteni, közben pedig olyan hangzavart művelni a propagandában, hogy más ne hallatszódjon.

A legtöbb európai ország is efelé halad, bár egyes racionálisabb északi kultúrák valószínűleg megmaradnak a jelenlegi úton, a szélsőjobb pár éven belül áttörhet és átveszi a hatalmat. A nemzetközi szervezeteket felszámolják, vallási fundamentalista rendszerek is alakulhatnak, rengeteg korlátozást fognak bevezetni és nem biztos, hogy csak szavakban akarnak majd háborúzni másokkal. Jogállam helyett csak az állam joga marad, és ez az igazi „mély állam”, nem amiről beszélnek, mert ténylegesen az államhatalommal összefonódott oligarchák akaratát érvényesíti.

Egész fantasztikus, ahogyan a kormány védi a fogyasztót, most a drogériák kaptak a nyakukba egy árrésstopot, ami megint egy olyan üzenet, hogy ha nem NER cég vagy, akkor az üzlet teljesen bizonytalan, egy kormányközeli vállalkozás viszont olyan haszonkulccsal dolgozik, amilyennel akar.

Ha kiszámíthatatlan az üzleti környezet, akkor a cégek számára régi török pasák módszere javasolható nálunk: rövid idő alatt kell sok nyereséget beszedni, mert később már bizonytalan lesz a helyzet.

Sok termékcsoport ára átmenetileg most csökken, de nézzünk meg egyet, a táplálékkiegészítőkét, amire én magam messze többet költök a drogériákban mint bármi másra, és ezek ára most magasabb lesz, mert az elmaradt hasznot ezekre fogják a cégek ráterhelni, hurrá, ismét azok közé tartozom már sokadszorra, mint eddig minden esetben, akikre a kormány intézkedéseinek hatása ráterhelődik.

Táplálékkiegészítők szedése 40 éves kor fölött egyre inkább javasolható, nem csak azért, mert az élelmiszereink ásványi anyag tartalma alacsonyabb mint régebben (a nagyobb termésátlagok következményeiként) hanem a modern életmód hatásainak kivédésére is. Ülő életmód, túlsúly, stresszes munkakörnyezet, eleve nagyobb teljesítményeket kívánó cégek, felgyorsult életmód, sőt növekvő egészségtudatosság,- ez mind szerepet játszik abban, hogy sokan táplálékkiegészítőket szedünk. Itt van például a magnézium, ami jó a szív és érrendszerre, csökkenti a stresszt, intenzív testmozgáskor segíti az izmok munkáját, egyértelműen jó hatásai vannak, orvosok is ajánlják a szedését. (Megelőzés céljára is nagyon jók lehetnek egyes táplálékkiegészítők, csökkenthetik a gyógyszerigényt hosszabb távon. Vannak persze teljesen szükségtelenek és károsak is, de ezt legyen képes megítélni a vásárló, hiszen az ő egészségéről van szó.)

Némelyik drogéria évek hosszú során rendkívül jó választékot alakított ki a különféle vitaminokból és táplálék kiegészítőkből, általában lehet találni számunkra megfelelőt. Alternatívaként most feljöhetnek a kisboltok, akik jóval drágábban szerzik be a készítményeket, azért lehetnek versenyképesek, mert nők 40-nel nyugdíjaztatott eladókat alkalmaznak, akik minimálbér alatti szerény díjazásért is hajlandóak dolgozni. Másik lehetőség, hogy amit lehet webshopoktól rendeljünk, de ha elmegyünk ilyen irányokba, akkor az lesz, hogy a drogériák lassan bezárhatnak. Csökkenthetik az alkalmazottaik számát, a fizetésüket, a termékek minőségét, az üzletek számát, majd szép lassan kivonulnak és ezt a területet is átveszi valamelyik kormányközeli család.

Általában véve is, ha egy idő után nem tud teljesülni az elvárás, hogy a multi cégek nyugati vállalatainak nyereségéből finanszírozzák a magyar vállalkozásokat, akkor az ilyen cégek lassanként kivonulnak. Helyükbe majd jönnek gyengébb minőségi színvonalat biztosító, drágább cégek. Van, ahol a különadó teljesen jogos és reális lehet (bankszektor, energetikai cégek), de most már ez a rendszer része, inkább szabály mint kivétel, sosem fogják őket kivezetni. Az ársapka is egyfajta különadóként működik, hiszen ahelyett, hogy a kormány csökkentené a ÁFÁ-t pár százalékkal alapvető fontosságú termékeknél, ezt a terhet a cégekre hárítja. A fogyasztást terhelő adókat az állam kénytelen lesz magasan tartani, mert más jellegű adóbevételei sokkal kisebbek, és az egyéb adókat inkább csökkenti, úgyhogy a különadók mindig megmaradnak.

Az árrés viszont olyan, hogy egy alkalommal nyerünk egyes termékeken pár százalékot, de utána az inflációval együtt tovább fognak drágulni ezek a termékek, sőt magas ÁFA és államadósság esetében a kormánynak még érdeke is, hogy az infláció viszonylag magas legyen.

Felkészül a gyógyszeripar, ahol „mindenki” irigykedik, hogy ők milyen nagy profittal dolgoznak, a közvélemény ezúttal is mint mindig, tévedésben van, illetve leegyszerűsíti a valóságot. (Alapszabály, hogy mit sokan gondolnak, az általában nem igaz vagy csak részben.) Nagyon nagy a K+F fejlesztési költség, amit az új termékek viselnek, a régiek kevésbé, mert ezeknél már lejárhat a szabadalmi védettség. Ott van a precíz gyártási és minőségbiztosítási rendszer (tulajdonképpen egyedi, szigorú technológiákként know-how-k), ezt is meg kell fizetni. A harmadik, hogy sokan Ferrarit akarnak venni egy Opel áráért, holott vannak Opel minőségű gyógyszerek, sőt vannak no-name kínai laborgyógyszerek is. Nagyon bonyolult a helyzet, ott van például az USA, ahol a nem rendeltetésszerű gyógyszerhasználat következményeiért is milliárdos kártérítésre köteleztek cégeket úgy, hogy az orvosok és a páciensek saját felelőssége fel sem merült. Ezeket a milliárdos kiadásokat is ráterhelik más termékekre, ezek is növelik az új gyógyszerek árát, sőt a kártérítési kockázatokat már elve bekalkulálják az értékesítési árba. Lehet persze olyan, hogy senki nem mer majd fejleszteni nyugaton, Kínában viszont igen, mert ott ilyen aggályok nincsenek, a gyógyszergyártás is átkerül majd hozzájuk. (Most is a legtöbb dizájn drog már kis kínai laborokban készül.)

Primitív gazdasági logikával fokozatosan a szocialista rendszert idéző primitív gazdaság jön létre nálunk, ami primitív életformát élő embereknek való.

A történészek és mindenki más is figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy milyen rossz állapotban volt a magyar gazdaság a rendszerváltáskor, sőt ha ez nem következik be, akkor a lengyel vagy román út következhetett volna. Az MI ugyanolyan felületes, közhelyes ismeretekkel rendelkezik erről a korszakról, mint egy iskolás, van még rajta mit tökéletesíteni.

A lengyel gazdaság teljesen összeomlott a ’80-as években, a románoknál az előadósodás helyett brutális megszorító intézkedéseket hozott egy népnyúzó diktátor, az NDK-t az NSZK támogatásai tartották fenn, egyedül Csehszlovákia és Jugoszlávia egy részének életszínvonala volt elfogható. Nálunk a külföldi hitelekkel tudták fenntartani az életszínvonalat, ezen kívül a háztájik, a kalákázás, a GMK-zás, rendszeres lopások a munkahelyről, kalákázás - nagyon sokat dolgoztak másod- és harmadállásokban, amit olykor a munkahelyükön pihentek ki. A gazdaság állami része egyre jobban szétzüllött, mert nem növekedtek az adóbevételek, ezért az infrastruktúra (utak, telefonhálózat) katasztrófális volt, az iparcikkek minősége szintúgy. A hatalmas vegyszerfelhasználással működő TSZ-ek egyre kevésbé voltak gazdaságosak, manufakturális kis üzemek mint TSZ melléküzemágak több jövedelmet biztosítottak. Nyugat-Európa élelmiszertúltermeléssel küzdött, a fakanalakat és seprűket visszont megvették.

Az egész KGST gazdaság az olcsó orosz energiára épült, emiatt lehetett olcsó műtrágya, fémkohászat, vegyipar, ráadásul az orosz nyersanyagokat mi nagyobb feldolgozottsággal exportáltuk nyugatra, ez volt a legjövedelmezőbb.

Cserbenhagyott minket a Kelet

1985 után érezni lehetett, hogy egyre kevésbé számíthatunk a nagy testvérre. (Keletről sosem kaptunk támogatást, hiszen Rákóczi szabadságharcában sem segítettek be a törökök, ott a franciák vereségével ment el a hajó, 1849-ről pedig ne is beszéljünk.) Az 1980-as évek végén a szovjet birodalom gazdasága már erősen hanyatlott, a gazdasági visszaesés 50%-ot is elért már a 90-es évek elején, ami hasonló az 1929-33-as nagy világválság szintjéhez. (Ennek többféle oka lehetett, például az Afganisztáni háború és a fegyverkezés általában vett költségessége, de általában véve az érdekeltségi rendszer nem működött és a nagy állami cégek mind hanyatlottak.) Gondoljunk bele, hogy ha a kis nyitott gazdaságunk megérzi, hogy a német gazdaság stagnál, milyen hatással volt ránk az, hogy a fő nyersanyagellátónk és mezőgazdasági piacunk nagy felvevője gyakorlatilag csődöt jelent, a rendszerváltozáskor már jelentős tartozása is volt felénk a Szovjetuniónak. A bennfentes közgazdászok már mondták a ’80-as évek közepén, hogy gond lesz az adóságok visszafizetésével, brutális megszorítások várhatók. A mezőgazdaságnak nem volt más nagy felvevőpiaca az oroszokon kívül, illetve az ún. 3.világ fizetőképességével szintén gondok voltak akkoriban, nem is volt aki ezt meghitelezte volna, mert mi is úsztunk az adósságban.

A rendszerváltás mentőöv volt

Teljesen téves hiedelmek élnek a rendszerváltásról, mert ma már a legtöbben nincsenek tisztában az akkori helyzettel. A nagy állami vállalataink nem tudtak rendesen modernizálni és fejleszteni, mert elavult stuktúrához vásároltak új gépeket, a minőség megbízhatatlan és gyenge volt, ugyanaz volt a helyzet mint az mezőgazdasági termékeknél, hogy ha nincs orosz piac, akkor vajon ki fogja ezeket megvenni, nem volt erre akkoriban sem agyi kapacitás, sem finanszírozási háttér. Antall József első útja egyből Németországba vezetett, konkrétan segítséget kértünk tőlük. A kapun belüli munkanélküliség hatalmas volt már 1985 után, mindenütt vattaemberek voltak, és a munkamorál esett is rendesen, de a teljes foglalkoztatottság látszatát a Kádár-rendszer végig fenn akarta tartani.Amit lehetett tenni, hogy a rendszerváltás után sokan korkedvezményes nyugdíjba mentek, de nagy költségvetési hiány mellett hogyan lehetet finanszírozni az államot, ha a gazdaság ennyire rosszul működik? Ebben segített persze az állami tartozások egy részének elinfálása is, de leginkább újabb hitelekből, a Nyugat politikai garanciájával, ez is egy ok volt arra, hogy jöjjön a nyugati tőke, ami megnyugtatta a hitelezőket.

Tetszettek volna a lakosságot megfelelően tájékoztatni

Nem lett volna taxisblokád, ha Antallék elmondják a lakosságnak, hogy milyen állapotban vették át az országot. Szerintem ennek legfőbb akadálya volt, hogy ők sem tudták, és késő ébredtek rá erre, csak szóltak nekik, hogy nincs elég állami bevétel, több adót kell kivetni, emelni kell a benzin árát. Nem készültek kormányzásra, emiatt nem volt megfelelő gazdasági szakértelem eleinte, talán egy MDF-SZDSZ nagykoalíció több lehetőséget biztosított volna, mint a kisgazdákkal kötött, még ha nyilván nem is működött volna hosszabb távon.

Kényszerhelyzet volt a privatizáció

Milyen alternatívái lettek volna? Ha félre is tesszük azt a szempontot, hogy éles piaci helyzetben a nagy állami cégek nem elég rugalmasak, a cégek nagy részét már lerabolták és szétlopták minden szinten, kellett a külföldi tőke. Ha nekem nagyon kell a pénz, mint a magyar államnak akkoriban, akkor mindent olcsón kell, hogy eladjak. (Vitatható, hogy Hornék jól tették-e, valószínűleg túlzásba vitték, de mindenesetre a gazdaságot be tudták indítani.) A kisebb gyáregységeket ki más tudta volna megvenni (megbundázott hitelekkel persze) mint a menedzsment, akik átfedést mutattak a pártelittel. Nyilván ahol szétesett egy rendszer és senki nem tudja mi lesz, ott szabad rablás megy, és poton áron lehet mindenhez hozzájutni jól informáltaknak, mindegy milyen kormány is van hatalmon. (Látens forradalom történt valójában.)

A keleti blokk összes országában ugyanez történt mint nálunk, az életszínvonal visszesése is teljesen hasonló volt (20-25%), tőlünk keletre még nagyobb mértékű is, és később is jöttek ki a gödörből. A cseheknek volt némi mozgásterük, jobb helyzetből indultak mint mi, jobb alkupozícióval ugyan, de mégiscsak privatizálták az olyan nagy cégeiket mint a Škoda. A lengyeleknek elengedték az adósság nagy részét, nekünk is adhattak engedményeket, de ezt nem kaptuk meg, ez politikai tabutéma volt, még egy amerikai nagykövet is belebukott ebbe.

Akkor is lekenyerezték a lakosságot 

A rendszerváltás előtt a GMK-zás is ennek egy formája volt (adózatlan jövedelmek keletkezése a cég eszközeivel), a rendszerváltás utáni években a magas infláció ellenére a hitelkamatokat még egy ideig nem növeték meg annyira, tanácsi lakásokat is olcsón kiárusítottak. Az emberek lekenyerezése ’56 után annyira a rendszer lényegévé vált, hogy a korrupció, a járadékvadászat beépült a közgondolkodásba, ezért minden olyan rendszer, ami kevésbé biztosítja, (pl. Bokros-csomag esete) már felháborodást szült. A rendszerváltás előtti gondoskodó állam képe jelenti a szintet ma is sokat számára, gazdasági ismeretek hiányában még történészek körében is teljesen irreális ennek a korszaknak a megítélése. (Én viszont „ott voltam 3000 évvel ezelőtt”, ezért látom másként.)

Ennek politikai/ideológiai okai is vannak, azt a hamis képet erősítik, hogy a régi rendszer egy paradicsom volt, de a gonosz Nyugat a rendszerváltáskor gyarmatosított minket. Ha egyszer van bennem egy előfeltevés, ami számomra szép és kényelmes, akkor ehhez próbálok igazolásokat keresni, és mindig lehet is találni, - teljesen hamis nyomra vezetünk másokat, ha csak a kép egyik felét mutatjuk be.

A kerítések egyelőre nem láthatók, hanem szellemi konstrukcióként működnek, de így is lehetnek nagyon hatékonyak, képesek teljesen elzárni hermetikusan egy országot, mint ez már sokfelé megtörtént, a folyamatok végeredménye Kuba, Belarusz, Oroszország, Észak-Korea, lesajnálkozóan néztük őket eddig, de az irány nálunk is hasonló.

Nincsenek praktikus érvek az új törvényjavaslatokra, nincsenek példák olyan káros gyakorlatokra, amik csak az utóbbi pár évben voltak jellemzők, és amelyek ellenében most alkotmány szintű törvényeket kellene hozni. Nem világos, hogy mért van ezekre szükség, tehát csak ideológiai, azaz hatalmi érvek vannak.

A „diktatúrázók” látták helyesen, hogy mi lesz, nekem is a fő problémám mindig az volt, amit már sokszor leírtam, az nem is a kormánypárt sokszoros egymás utáni választási győzelme, hanem a hatalom egyre növekvő koncentrációja, ezt már nem is részletezem tovább, mert már nekem is unalmas. Teljesen törvényszerű, hogy aki hatalmat kap, sosem tud betelni vele és egyre többet akar, főleg ha nincs korlátja, ami megállíthatja, mindig és mindenhol ez történik. A magyar társadalom annyiban más a vízben megfővő békához képest, hogy a kísérleti hivatkozás hibás, hiszen a béka kiugrik az egyre melegebb vízből, viszont a mai magyar társadalmat simán meg lehetett főzni szépen és lassan, kitartó munkával. Ebben nincs semmi magyar sajátság, ugyanez megtörtént az oroszoknál, törököknél és sokfelé máshol is már.

Sőt, nagyon is volt mire építkezni, a nyugatellenesség egy sajátos kisebbrendűségi érzésből fakadóan folyton gerjeszthető volt, éppúgy mint a „gonosz, kizsákmányoló multi” képe.

Ez utóbbiról lehet még értelmesen beszélni, így például a MOL és OTP, ezek most gonosz multik vagy inkább regionális szinten is jelentős magyar cégek, akikre büszkék vagyunk? Ha vannak olyan cégek, amik nagyon jók a saját területükön, azok mért ne terjeszkedhetnének az országhatáron kívül? Ha a nagy multi kiskereskedőket sikerül kizárni, akkor lesz milliónyi Coop üzlet helyettük, amiket már most is igyekszünk elkerülni, mert nem annyira profik mint mások, viszont a legtöbb élelmiszer náluk többe kerül, miközben minőségben sem jobbak, akkor ezzel mért fogunk jól járni?

Van egy ilyen hiedelem, hogy a házi és a háztáji a jó, de senki nem gondol bele, hogy ha nincs élelmiszeripar és kereskedelem, és neki kell a tyúkot feldolgozni, és ha ezer-kétezer forint is a minimális órabér, akkor csak a feldolgozás költsége is lehet annyi, amennyiért most megveheti a feldogozott terméket? A kistermelés és kisipar csak speciális termékek esetében gazdaságos, ha arra akarnánk építeni az alaptermelést is, akkor vagy kétszer ennyien kellenének a mezőgazdaságba mint most, és így is minden legalább kétszer ennyibe kerülne. Az élelmiszer a közhiedelemmel ellentétben nagyon is olcsó, még ársapka nélkül is mint olcsóbb mint régebbi korokban, a kisnyugdíjasok érdekében kell valamilyen módon nagyon olcsó élelmiszereket biztosítani, igazából nekik lenne erre a legnagyobb szükségük, az átlagfizetésben élőknek kevésbé, hiszen sokan most is pazarolnak.

A röghöz kötés következő lépése lesz a költözködési jog korlátozása. Szeretnék látni releváns európai példákat (hiszen EU tagok vagyunk, legalábbis egyelőre), és e téren nem Velence szintű műemlékvédelemre gondolok, ahol a kormány hűbéreseiként dolgozó helyi kiskirályok korlátozhatják az ingatlanok adásvételét. Ez ugyan még nem olyan helyzet, de megtörténhet, hogy erre fogják használni a törvényt.

A kerítés legfontosabb eleme a külföldi befolyás kizárása, ez a másik oldalról azt jelenti, hogy a helyi NER elit kénye-kedve szerint fog alakulni minden és senkinek semmi köze nem lehet ahhoz, ami itt történik.

Pedig az a jó és egészséges helyzet, ha mindenki befolyásolhat másokat, nem pedig az a magatartás, hogy „nekem ne mondja meg senki, hogy mit csináljak”. A befolyásolás se nem törvénysértő, se nem káros jelenség.

Ráadásul a logika ott is megbicsaklik, hogy lesz egy kormánynak alárendelt hivatal, ami eldöntheti, hogy melyik külföldi befolyás hasznos (az orosz például rendben van, vagy az ideológiai vonalba illők), és melyik nem az. (Eddig egyetlen no-name orosz befolyású hírcsatornát büntetett csak meg a Szuverenitásvédelem, csak azért, hogy az elfogulatlanságát bizonyítsa.)

Keresztény önazonosság: ma még le lehet írni, hogy ez más néven keresztény fundamentalizmus (ennek iszlám formája már ismert Iránból), tudatos megsértése a vallásszabadságnak és a lelkiismereti szabadságnak.

A magyar társadalom teljesen közönyös, mert le van ragadva a kenyér áránál és nem érti a jelentőségét annak, ami történik, de már most egyébként is késő lenne felébredni, hiszen a jog nálunk se nem igazságtétel, se nem szolgáltatás, hanem az utóbbi időben hatalomtechnikai eszközzé vált, a hatalomnak alárendelődött.

A középkori társadalom merev társadalmi hierarchiáiban állítólagosan létezett az udvari bolond szerepe, amire azért volt szükség, mert a despotikus viszonyok között senki nem merte nyíltan megfogalmazni a véleményét, vagy kimondani akár teljesen nyilvánvaló dolgokat. Hasonló a helyzet most is Magyarországon, amikor a szakértelem helyét átvették a politikai szempontú döntések, ezért a szakértők csak óvatosan fogalmaznak. Mindenki lavíroz, igyekszik okosan pozicionálni magát, mert nem akar sem a mostani sem egy esetleges következő rendszerben megbélyegezetté válni.

A magyar közélet annyira toxikus, hogy aki folyamatosan ott tartózkodik, nem ússza meg a károsodást, kivéve ha van egy mentális tréner, pszichológus esetleg lelkész, aki segít ezt lekezelni. Verbális agresszió, önkény, konformitás elvárása, szervilitás, belterjesség, egoizmus, a saját vélt igazunk mindenáron való védelme – ez mind jellemző nálunk, persze máshol is, de valószínűleg nem ennyire súlyos formában.

A távolságtartás egy racionális magatartás manapság, és jó ha az emberen nincs ott a nyomás, hogy mindenre azonnal reagáljon, mert a „gyors gondolkodás” mint tudjuk, tele van hibával, az ún. lassú gondolkodás az, ami minőségileg más szint. Emiatt sem tartom jónak a szájkarate műfaját, az tényleg a különféle trollok, vagy troll szintű emberek etetésére való.

A troll a gonosz kis törpének felel meg, aki azt élvezi, hogy bajt kever, ott éli ki magát, ahol tudja, ő a kommenthuszár. A blogger is többnyire névtelen, mert aki nincs jelen a médiában és aki nem médiaszemélyiség, annak a neve nem számít, de egy jóval más szint mint a primitív kis troll, hiszen már van valamilyen világképe, komplexebb látásmódja, perspektivikus szemlélete. Motivációja is egészen más. (A blogbejegyzések között is akad persze trollkodás, de a kommentek közül is vannak olyanok, amelyek önálló cikként is megállnák a helyüket.)

Amely pontokon a profik csődöt mondanak, akár óvatosságból, félelemből, akár szűklátúkörűségből eredően, ott szükség van amatőrökre, méghozzá olyanokra, akik hobbiként fogják fel, amit csinálnak, náluk megélhetés, brand, egó nem játszik, viszont ha az információforrásaik elég jók és megfelelően képzik is magukat különféle irányokban, akkor az ő hozzáadott értékük az egyéni látásmód, az újszerűség és a szintézis lehet. Főként ha már sokszor bevitték őket az erdőbe, akkor nehezebben fog velük előfordulni, hogy nem látják a fától az erdőt, ami nagyon specializált szakemberekkel gyakran megesik, vagy azokkal is, akik benne vannak a mindennapi élet sűrűjében.

A kívülállótól kapott kritikát (azt kell nézni mit mond, nem hogy ki mondja) mindig nehéz megemészteni, de aki erre egyáltalán nem képes, az nagyon el van szállva magától.

Az egyébként egy hibás logika, hogy „mert a régi rendszerben is” – mi alapján választjuk azt mércének? Ha tudok egy velejéig korrupt gazemberről, az megfelelő hivatkozás nekem arra, hogy én is az legyek? Az első látásra jogosnak tűnő viszonyítási pont mégsem jogos, ami a egyébként demagógia egyik fontos ismérve is. (Magunkat is becsapjuk ezzel, nem csak másokat.)

Azt is vegyük figyelembe, hogy teljes pártatlanság nem létezik, annyira másfajta értékrendszerek, látásmódok, életmódok, ösztönök és félelmek vannak, hogy szerintem nincs olyan ma, aki mondjuk a Magyar Nemzet és az Index cikkeit is egyformán tudná kezelni. Mostanában mondtam egy ismerősömnek, hogy ismerjük el, hogy van köztünk egy törésvonal, ne próbáljuk elhazudni, így legalább lesz mód áthidalni. (Van olyan sík, ahol könnyebb kapcsolódásokat találni, a politika tipikusan nem ilyen, mert akárhogy szépítjük is, mégis alapvetően a hatalomról szól.)

A destruktív kritikához képest a különbség ott rejlik, hogy a másfajta értékrendszer eredményeit el kell tudni ismerni. Ami számomra ideális az a közös gondolkodás és műhelymunka, látni ennek olykor a nyomait, például ha különféle kiindulópontok hasonló eredménye vezetnek. A hangsúlyok persze eltérőek, de a helyzet ahhoz hasonló, amikor az étel beltartalma azonos, csak a fűszerezettsége más.

Az a fajta nyomás, hogy ne menjük el a dolgok mellett csak úgy, a szólás felelőssége rajtam is megvan, főleg ha mások ezt nem teszik meg.

Itt van például az, hogy az akadémia most már a Fidesz hivatalos véleménye szerint is gyakorlatilag „sztálinista intézmény” (!). (Többen kimondták már, cáfolat pedig nem érkezett.) Azért az, mert simán kommunista már nem lehet, az a szó már foglalt a mérsékelt kozverzatívtól a szocdemig terjedő irányzatokra a Fidesz szótárában. Most hirtelen szegény akadémia „sztálinistává” vált, ami ugyanaz mint régen a pápai átok, törvényen kívülivé vált, bárki kirabolhatja.

Én mindig azt ugattam, ami szerintem egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a putyinizmus, trumpizmus, orbanizmus mind egy tőről fakadnak, az ideológiai céljaik teljesen hasonlóak, feudális önkényuralmak felé mutatnak. Ezzel a látásmóddal nem lehet pártatlannak lenni, mert vagy úgy döntök, hogy jó nekem a feudalizmus vagy pedig azt, hogy nem elfogadható rendszer.

Van azért pozitívabb fejlemény is a közéletünkben, amit lehet értékelni, például a középszintű magyar érettséginek is szükségszerűen vannak politikai vonásai, de ezek most nem annyira tragikusak.

Igaz, hogy konzervatív szellemiségű lévén az indokoltnál nagyobb hangsúlyt fektet a lexikális tudásra és a magyar klasszikusokra. Viszont volt két olyan feladata, ami nálam pozitív érték, mert a családcentrikusság felé orientál, még ha rejtett módon teszi is ezt. Az első feladat a névadásról ráadásul praktikus ismereteket is ad (például, hogy kerüljük el a hülyén hangzó neveket, amit a gyerek egész életében utálni fog). A másik az Örkény novella, aminek a legfőbb tanulsága, hogy csak az utódaink által tudjuk biztosítani életünk maradandóságát.

Szóval a „bolond” a no-name az, aki társadalmi kötöttségek nélkül beszélhet, nem futva meg a tiszteletköröket, viszont cserébe nem két forintos, hanem ingyenes ötleteket is ad, miközben megpróbálja megőrizni a józan eszét egy olyan társadalomban, ahol az emberek között egyre több a nyájszellemet követő idióta, a megszállott fanatikus, és annak is utána kellene nézni, hogy a mai társadalom hogyan terheli meg az emberek pszichéjét, aminek hatására egyre őrültebb, irracionálisabb dolgokat mondanak.

A gazdasági élet sokféle területre oszlik, ezekről summásan csak annyi mondható el, hogy három éve gyakorlatilag nem fejlődtek. Ennélfogva érdemes megvizsgálni és megvitatni, hogy az egyes területeken léteznek-e egyáltalán valós fejlesztési törekvései a kormánynak.

1.Budapestet nem akarják fejleszteni, de az önkormányzatokat se nagyon

Orbán kimondta, hogy Budapest már szerinte elég fejlett, a kormány nem támogatja,- annak ellenére, hogy mondjuk Béccsel, Prágával szemben ez az összehasonlítás nem áll meg, sőt úgy tűnik, hogy a fővárosunk a leamortizálódás felé halad. Viszont az önkormányzatok nagy részénél is komoly megszorítások történtek, az állami beruházások sok helyen megálltak. (Az önkormányzatiság fogalma eleve ütközik is a mindent központosítani akaró hivatalos ideológiával.) A kis településeken egyszerűen nem nagyon van sok értelme fejleszteni, lehetne persze lomb nélküli korona sétányokat építeni vagy további stadionokat, de az ilyen beruházások már eddig is csalóka módon növelték a GDP-t. Szintén megállt a tömegközlekedés fejlesztése, a jelenlegi szint fenntartása is kérdésessé vált.

Viszont olyan helyeken osztogat pénzeket, ahol nincs fejlődési potenciál, például a falusi kocsmák most kapnak pár milliót, amiből egy évig valahogy ellesznek, de utána megint bezárhatnak, mert nincs igény a szolgáltatásukra.

2.Kérdéses, hogy az élelmiszertermelést, kereskedelmet és általában véve a fogyasztást akarják-e fejleszteni

Az árréstop nem kedvez az ezeken a területeken dolgozó vállakozásoknak, legalábbis nem segíti elő, hogy fejlesszenek és beruházzanak. Sőt az árréstoppos termékek köre egy primitív fogyasztási szerkezetet ösztönöz, aminek szélsőséges példája, ha a liszt olcsó, akkor otthon sütögetnek kenyeret, ami egy nagyon alacsony óradíjra jön ki, nem termelékeny és a fajlagos energiaigénye nagyobb is, ez igaz bármilyen esetben, amikor az önellátást ösztönzi a kormány. Ennél nagyobb problémát jelent a gazdasági bizonytalanság, ami gyakorlatilag minden nem NER-es kézben levő gazdasági szereplő magántulajdonát, üzletét érinti.

3.A nyugdíjak vásárlóerejét sem akarják növelni, ami megint visszafogja a gazdaságot

Tegyük fel, hogy a KSH az inflációszámítással nem manipulál és a közölt adatok valósak, bár szerintem 1-2 százalékot évente elcsalnak, aminek a nyugdíjasok isszák meg leginkább a levét. De ha a számok valósak is lennének, akkor is létezik olyan, hogy életminőség javulás vagy erre való törekvés. Ez úgy jelenik meg, hogy a nyugdíjas azt hallja, hogy mondjuk az olívaolaj egészéges, ezért kevesebb szalonnát fog enni és inkább több olívaolajat használ. A KSH a szokások változását észlelve általában módosítja a fogyasztói kosarat, esetünkben növeli az olívaolaj súlyát és csökkenti a szalonnáét, viszont az nem fog megjelenni a számításban, hogy a nyugdíjas a drágább élelmiszer miatt összességében többet költ. A nyugdíjak vásárlóereje azért csökken, mert egyre magasabb életminőséghez kellene őket kalibrálni: pl. légkondi felszerelése, nyílászáró csere, hogy konfortosabb legyen a lakás vagy táplálékkiegészítő használata, hogy fitt maradjon stb., nagyon sok olyan dolog van, amik régebben nem voltak, de ma már eléggé elterjedtnek számítanak.

4.Egészségügy, oktatás és kultúra helyett sport

Az egészégügy fejlődésének iránya is kérdéses (inkább visszafelé halad, sok helyen igen tragikus a helyzet), oktatás helyett ideológiai nevelés folyik, a kultúrát pedig csak ott támogatja, ahol ideológiailag vonalas, kormányközeli művészek vannak, és mivel a művészek nagy többsége nem azért dolgozik, hogy kormánypropagandát toljon, ezért az is folyamatosan leépül. A konzervatív felfogás alapján ezeknek a finanszírozása nem az állam, hanem az egyén feladata. Mivel a rászorultsági alapú szociális támogatások mindig nagyon alacsony szinten voltak, már inkább az a kérdés, hogy mire költ az állam egyáltalán.

A sportra áldozza az állam nemzetközi összehasonlítás szerint a legtöbbet, a helyzet azonban igen kínos, mivel az élsport területén járadékvadász, élősködő rétegek jöttek létre. A tömegsport támogatása már inkább indokolható, bár valamivel kevesebb pénzből az is megoldható lenne.

5.Lakásépítések is visszaestek

Az állam nem épít bérlakásokat, viszont az egyéni lakásépítések is az egyszerű mezei polgár számára megfizethetetlenek. A politikai célokkal adott állami kedvezmények annyira megdrágították az építkezéseket, hogy az átlagosnál jóval nagyobb jövedelem szükséges ahhoz, hogy valaki belevágjon ilyenbe. Drámaian bezuhant az utóbbi két évben a lakásépítések száma, ami egyébként is végig alacsony szintű maradt az Orbán kormány idején. Ez nem lenne olyan gond, ha közben a felújítások és korszerűsítések aránya nagyon megnőtt volna, de ezt is csak a kistelepüléseken támogatja az állam, a természetes elvándorlási folyamatokkal szemben dolgozva.

6.Az ipari cégek nem fejlődtek, jönnek a zárvány külföldi multik?

A nem megfelelő támogatási rendszer miatt a bőséges EU és egyéb támogatások kevésbé jól hasznosultak, ezért az ipari cégeink termelékenysége összességében alig fejlődött az utóbbi időben, emiatt is kevéssé versenyképesek, aminek látható jele a termelés és export visszaesése. (Ez felveti a kérdést, hogy mennyire hiányoznak most az EU támogatások, hogyha a felhasználásuk hatékonysága eleve sokkal gyengébb volt mint például a lengyeleknél.)

Jönnek majd most az olyan zárvány kínai beruházások, amik szinte mindent maguk biztosítanak és a termelésük eredménye inkább csak statisztikai értelemben fogja húzni a magyar gazdaságot. Lenne még olyasmi is, hogy környezetvédelmi és energetikai hatékonyságot, vagy energetikai függetlenséget erősítő beruházások, ezek léteznek is tényleg, de csak szavakban vagy papíron.

7.Gyurcsány és 2010 szelleme is visszaköszön

Medgyessi és Gyurcsány kormánya anno megalapozatlanul szórta a pénzt, amit méretes bukta követett, és most ahhoz hasonló volt az ábra a 2022-es nagy osztogatás után. 2010-ben volt még egy olyan alapvető szkepticizmus a pénzügyi válság után, hogy úgyis teljesen újra kell tervezni a jelenlegi modellt, és a bizonytalan gazdasági környezetben három évre meg is állt a gazdaság fejlesztése. Később szerencsére sikerült a stabilitás előnyeit kihasználva egy jobb pályára állítani a gazdaságot.

Most is azonban itt a kérdés: Hova lett a sok pénz, mi történt a rengeteg állami bevétellel? Ez nem egy költői kérdés, a pénzek nyomon követése többé-kevésbé lehetséges, mindenesetre úgy tűnik, hogy (kissé az USA példájához hasonlóan) a haszon nagy része nálunk is a felső 1%-nál csapódott le, mindenesetre nem forgott vissza megfelelő módon a magyar gazdaságba.

A költségvetési hiányunk még úgy is magas szinten ragadt, hogy az állam teljesen visszafogta a kiadásait, ez tényleg magyarázatra szorul.

8.Nem minden a kormány hibája, hanem a közfelfogásé is – viszont arra is hatással van a kormány

A közfelfogás persze mindebben benne van, hogy az ország évek óta gyakorlatilag egy helyben áll és szinte csak a turizmus az, ami jelenleg egy fejlődési pályán halad, és ez önmagában nem fogja tudni megoldani a gondokat. A komány azért hibás ebben, mert folyamatosan olyan témákat tart napirenden, amik nem segítik a fejlődést vagy inkább ellene hatnak.

9.Nyugatellenesség és gonosz multik

A kormány nem csak nyíltan hirdet dolgokat, hanem sugall is, ami úgy működik, hogyha egy időben különféle, negatív érzéseket kiváltó (egyébként demagóg) témákat tartunk napirenden, akkor azt úgy érzékeljük, hogy összefüggnek. Például a Hunyadi film, ami számos erénye ellenére mégis csak tartalmaz egy erős politikai töltést: a „nyugat” mint mindig, megint magára hagy minket, mi vagyunk a kultúra utolsó bástyája. Ezzel egy időben pedig napirenden tartani a pride ügyét, a kábítószerfogyasztás problémáját – napnál is világosabb tehát, hogy minden rossz nyugatról jön. (A háborúval való riogatás is rátesz még erre.) A mi helyünk keleten van, itt az ideje egy új vasfüggöny építésének, jöhet egy belarusz model, vagy akár jöhet a feudalizmus, amikor a jóságos nemes ember majd „mindentől is megvédi” a jobbágyságát.

A pragmatikus érvelés egyszerűségre, gyakorlatiasságra, célszerűségre törekszik, mindenesetre nem esik túlzásokba. A lenti érvek egy része lehet ugyan vitatható, de csak szigorúan pragmatikus módon.

1.Ukrajna EU tagsága: Túlbeszélt történet, hiszen a Tisza szavazásán is csak 58% támogatta, ami nem túlnyomó többség, a Fidesz szavazók esetében az ellenzők lehetnek sokkal többen, más ellenzéki pártokat is megosztja ez a kérdés. Másodsorban amiatt is tárgytalan, mert a csatlakozási folyamat hosszadalmas, évtizedben mérhető, harmadsorban pedig egyetlen ország is blokkolhatja, ha nem tudnak kölcsönösen egyezségre jutni. Negyedsorban amíg nincs békekötés, addig értelmetlen a kérdés felvetése is.

2.Két- és háromgyermekes anyák adómentessége. Először is a kormány úgy jelentette be az intézkedést, hogy a parlament még meg sem szavazta, ami szabálytalan egy ekkora hordejerű döntésnél. Másodsorban alkotmányellenes a nemi megkülönböztetés miatt is és amiatt is, mert visszamenőleges érvényű, tehát egy ötven éves nő, hiába szeretne, már nem fog tudni szülni. Harmadsorban bérfeszültséget okoz két munkatársnő között, ha az egyiknek csak egy gyereke van, a másiknak kettő, holott a babaváró, csok és egyéb kedvezmények már most is sokkal jobban támogatják a többgyerekeseket. Negyedsorban a cégek majd figyelembe veszik a különbözetet és megpróbálják majd lenyelni. Ötödsorban ez gyerektelenségi adónak is felfogható, hiszen valakitől be kell tudni szedni. Hatodsorban a demográfia témát felfújtuk, hiszen egyik oldalon nézve jó, hogy csökken a népesség ökológiai szempontok miatt, az automatizálás miatt egyre kevesebb munkahelyre van szükség és minden országban vagy csökken a népesség, vagy a növekedés üteme esik egyre inkább vissza.

3.Nyugdíjrendszer: Nem annyira rossz a mostani, mert ellentmondásosan érvelünk amikor azt mondjuk, hogy nem lesz fenntartható. (Teljesen függetlenül attól, hogy a következő húsz évben mennyi gyerek fog születni.) Másrészt viszont reklamáljuk, hogy csak az inflációkövetéssel indexálják. Szerintem nagyjából ez rendben van, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy az idősebb korban az emberek igénye lecsökken, például 80 év felett már kevesen utazgatnak, a lakásukat is kevésbé tervezik felújítani. A nyugdíjszámítást senki sem ismeri (igazából én is csak azért, mert utánanéztem), így például a nettó jövedelemből történik, de a bruttó alapján kellene, mert abból fizetjük a járulékot is. A nők 40 egyértelműen diszkriminatív, alkotmányellenes.

4.Élelmiszerárak: Az olcsó élelmiszerekhez való hozzájutást minden fejlett ország kormánya biztosítja valamilyen módon. Az árréssapka is ennek egy megoldása, de szakmailag nem indokolható, hogy mért pont 10%, (ami nem is annyi igazából, hanem jóval kevesebb). Hogyan számították ki, talán matematikusak az urak? Lehetne éppn 9,75 vagy 11,2 is. Mindig jön egy újabb igény, hogy még több áruféleségre terjesszük ki, ez az argentinizálódás folyamata, ott van ehhez hasonló rendszer tömérdek árucikkre. Eredményét tekintve nem old meg semmit, csak a káoszt növeli a gazdaságban, tehát nem egy követendő példa. (Nem pragmatikus érv, ezért nem ide tartozik, hogy a magántulajdont nem tartja tiszteletben az a felfogás, ami megszabja, hogy milyen vállalkozás milyen haszonkulccsal működhet.) Addig megy ez majd nálunk, amíg a NER át nem veszi a nagy élelmiszerláncokat, utána változni fog a szemlélet. A gyümölcs és zöldség ÁFA mentessége a nyugdíjasoknak ugyanilyen észszerűtlen,hiszen ha valami 60 évig nem evett sok zöldséget és gyümölcsöt, most sem fog többet. Ez azt segíti, hogy lényegében a mostani akciós zöldségeket és gyümölcsöket a nyugdíjasok kapják meg, viszont akik eddig vásárolták nagy mennyiségben, lévén az egészséges életmód hívei, és szinte csak az akciósat tudták megvenni, náluk most majd lesz egy 25%-os áremelkedés.

5.Drogtörvény szigorítása: Ha más országok tapasztalatai szerint ez az irány jó, akkor nálunk is fog működni, ellenkező esetben aligha. Az USA-ban tele vannak a börtönök drogkereskedőkkel és felhasználókkal, de mégsem sikerült célt érni, ezért kétségeim vannak, hogy a szigorítás meghozza-e a kívánt hatást. A drog annyiban más mint az alkohol, hogy jóval antiszociálisabb tevékenység, emiatt is piros posztó és zéró tolerancia a kormányunk részéről, ettől függetlenül ténylegesen komoly társadalmi probléma, csak lehet hogy túl összetett ahhoz, hogy önmgában egy szigorítással visszaszorítható lenne.

6.Gazdasági haszon EU-n kívüli nagyhatalamakkal folytatott kapcsolatokon keresztül. Ebben látok fantáziát, hogy megfelelő lavírozással lehetünk egy második Írország, bár a számok az ő esetükben becsapósak, mert papíron az egyik leggazdagabb ország az EU-ban, de az életszínvonaluk ezt nem tükrözi, mivel nagy cégek székhelyei vannak náluk és mutatnak ki óriási profitokat, ami viszont nem náluk realizálódik. Ezzel együtt mi jelenleg elég jól lavírozunk, mert sokat nyerünk az orosz olajon, nyerhetünk valamit a kínai beruházásokon, jöhetnek ide szaúdi és egyéb pénzes befektetők is. Nagy kérdőjel az USA-val való kapcsolat, ami ha kormányszinten jó is, de hogyan lesz realizálható gazdasági téren.

7.Külpolitika: Nem tudom, hogy mért nem beszélünk erről sosem, hogy a kormányunk milyen orientációt folytat, milyen lépéseket tesz meg és ezek mennyire észszerűek. Én úgy látom, hogy ha egy nagy háborúból teljesen ki is maradunk szerencsére, azért ott ólálkodik még néhány másik, például senki nem érti az egyszerű halandók közül, hogy mit kerestek magyar katonák Csádban, vagy a TEK Boszniában, mért avatkozunk be ott folyton, nem jobb lenne-e a semlegessség. Pragmatikusan mindig az fölözi le a hasznot, aki a konfliktusokból kimarad és a kereskedelemben vesz csak részt.

8.A költségvetés összetétele: Mért nem jelzi senki sosem, hogy ez vagy az a tétel túlzott, ennek a rovására egy másik kiadási tételt kellene támogatni, vagy kevesebb adót beszedni? (Tudok erre egyfajta választ, de az nem lenne pragmatikus.) Nálunk kiemelkedően magas az állam gazdasági szerepvállalása és a sportra költött összegek, ezekből lehetne átcsoportosítani, de még nem láttam ilyen irányú, számszerűsített javaslatokat.

9.Ez látszólag kilóg a sorból, mert azt a kérdést veti fel, hogy mért Magyar Péter lenne az egyetlen, akinél felmerült, hogy bennfentes kereskedelmet folytathatott a tőzsdén? Elég nehezen hihető ez a vád, szeretném látni, hogy kik ellen indítottak eljárást az utóbbi 10-15 évben emiatt, a jegybank és a tőzsdefelügyelet valóban foglalkozott-e az ügyletek tisztaságával, és mivel tudják ezt bizonyítani? (A tőzsde nálunk köztudomásúlag az a hely, ahol a jól informáltak nyernek, az egyszerű állampolgárt pedig bepalizzák, hogy vegyen bukó részvényeket.) Az MNB tőzsdei „aktivitásáról” akkor még nem is beszéltünk. Ugyanígy meg lehetne kérdezni a Versenyhivatalt, az Élelmiszer felügyeletet és más kormányzati szerveket is, hogyan dokumentálják a tevékenységüket és milyen eredményeket értek el, mert felmerül a gyanú, hogy néhány elvileg független hivatal csak politikai megbízásokat teljesít. Jó lenne, ha éves értékeléseiket a szakértők számára láthatóvá tennék, különben a vádaskodás néha visszafelé is elsülhet.

Az ötödik hadoszlop a politikai küzdőtéren úgy értelmezhető, ha egy bizonyos csoport habár kívülről semlegesnek vagy barátinak tűnik is, mégis effektíve folyamatosan zavart kelt és dezinformációt terjeszt ott, ahol nem várnánk, olyan formában, ahogyan nem várnánk.

A magyar politikai küzdőtér sajnálatos módon folyamatosan fennáll, nem csak a választások előtt pár hónappal jön létre, és úgy tűnik, vannak egy páran, akik akár ösztönösen, akár tudatosan űzik ezt az aktív „felhomályosító” tevékenységet, ami a hatalomban levők malmára hajtja a vizet.

Ugyanis annak ellenére, hogy magukat semlegesként definiálják, de a bottom line, a vége mindig csak az, hogy jóval több ütést visznak be az ellenzéki Dávidoknak mint a kormánypárti Góliátoknak. A magyar politikai életben szimmetriáról szó nincs, vagy a „pártatlanság” számukra talán azt jelenti, hogy a zsákban futót ugyanolyan szabályok mentén ítélik meg, mint aki ugyanazon a versenypályán hátrányok nélkül indul? Olyan dolgokat mondanak, amit nagyjából mindenki tud, miközben „helyreigazítanak” pár dolgot, így például nálunk csak „álbaloldal” az, ami a világon, vagy legalábbis Európában mindenhol a baloldalhoz tartozik. (Nyilván a baloldal szó jelentése és politikai tartalma sokat változott a múlt század ’70-es évei óta, de hát a világ az már ilyen, folyton változik.) A másik annak a leképzése, hogy mintha itt nálunk szörnyű módon ketté szakadt volna a társadalom, politikai polarizáció ment volna végbe, holott itt a választási rendszer működése az, ami ezt a felszínes jelenséget kiváltotta és folyamatosan újra termeli, maga a társadalom egyáltalán nem ilyen, lényegében nálunk nem történt más mint az USA-ban vagy a briteknél. Ők persze a kettő között a pártatlanság senki földjén vannak – ugyan már!

Létezik olyan, hogy objektivitásra való törekvés, ideológiamentességre való törekvés, de ez nem azonos a politikai értékmentességgel és a nihilizmussal sem, már pedig az ő esetükben (tisztelet a kivételnek) a politikai értékrendszer nehezen beazonosítható. Létezik persze olyan is, hogy politikai pragmatizmus, de ezt sem nagyon látom az ő esetükben. A fogalmi harc, a fogalmak uralása megint terméketlen terület, sőt néha úgy érzem, hogy mintha egymásnak üzengetnének, valamilyen nagyon belterjes közegben, mert a levont következtetés nekem kívüllállónak meglehetősen homályos marad.

Az jól látszik, hogy modern kommunikációs csatornák termékei, bombasztikus stílusba csomagolva adnak el minimális gondolati tartalmakat a manapság divatos agresszív stílusban. Egy jelenségről van tehát szó, a pszichológiai profiljuk azt mutatja, hogy erősen múlt orintáltak, a magyar közelmúlt történelmének az eseményeiből indulnak ki, kevéssé foglalkoznak azzal, amit a jelenlegi helyzet valóban mutat, inkább a kályhától szeretnek elindulni.

Túlságosan belesüppedtek egy magyar buborékba, holott itt nem speciális magyarországi jelenségekről van szó. Ugyanez mint nálunk mind megvan Putyinnál, Erdogannál, Trumpnál és még sok más helyen is: diktatórikus tendenciák, homofóbia, xenofóbia és társai, ezt sokféle módon lehetne elnevezni, legyen mondjuk bombasztikus néven fundamentalista restauráció. Visszafogottan fogalmazva a háborús logika és a katonai mentalitás érvényesül. Itt tényleg zajlik egyfajta szélsőjobb ideológia talaján álló összeesküvés a különféle autokráciák között, aminek célja a demokratikus szövetségi rendszerek felborítása, de erről már írtam máshol. (Persze ezt lehet kritizálni, mutogatni, hogy vannak náluk nácibbak, de azért ez nem túl erős érv, hogy van náluk még papíron borzalmasabb társaság is.)

Addig nagyon jól ment a kormánypártnak, amíg a szelíd Mesterházi vagy hasonlóan visszafogott Márki-Zay volt a fő ellenfele, de miféle dolog ez, hogy a feljövő új ellenzékiek most már az ő agresszív stílusukat használják? Hogy merészeltek ilyet tenni, hogy visszaütnek?

Az „ötödik hadoszlop” legnagyobb ellensége alighanem a progresszió és a globalizmus, de nem tudom, hogy tényleg alaposan átgondolták-e ezt, vagy csak zsigeri beállítottság ez náluk, mindenkelőtt pedig valóban képesek hiteles alternatívákkal jönni? A progresszió mondjuk fejlődés, de létezhet visszafejlődés is, ami nálunk mostanában folyik a társadalom kasztosodása, az valami ilyesmi.

A globalizáció esetében Dzsingisz kán korába is visszamehetünk. A mongolok kérték Kínát, hogy kereskedjenek velük, különben kénytelenek lesznek harcolni bizonyos javakért. Az eredmény ismert, a mongolok világbirodalma, ami egyfajta sajátos globalizációként is értelmezhető. A mai helyzet annyiban tér el a középkoritól, hogy a kínaiaknak annak idején nem állt érdekében a kereskedelem másokkal, most viszont nagyobb mértékű a kölcsönös függés és egymásra utaltság. A jó kereskedelmi kapcsolatok pedig csökkentik az országok közötti háborúk valószínűségét. Alternatívaként persze ott a vasfüggöny is, az is lehet egy stabil, bár nem éppen kellemes helyzet.

A bottom line csak az lesz, hogy amit egyesek sajátos és független egyéni véleményként adnak elő az számomra nem több mint effektív bomlasztás és zűrzavarkeltés. Szájkaratéban viszont nyilván ők is nagyon jók, bár nem ez alapján kellene mérnünk a teljesítményt.